Mentor Szakképző Iskola
Szoc.gondozó-ápoló osztály

"Adj szót fájdalmadnak; a bánat, amely nem beszél, addig szorítja a megterhelt szívet, amíg az megszakad."

(Shakespeare: Macbeth)

GYÁSZ

A gyász folyamata

Elveszíteni valakit, akit szeretünk - ez az emberi lét egyik legfájdalmasabb tapasztalata. Életünk során szinte mindnyájan szembesülünk hozzátartozóink elvesztésével. Napjainkban azonban talán nehezebb ezzel szembenéznünk, mint korábbi korok embereinek. Régebben a gyászolót segítette a közösség, amely számos formában segített "hangot adni" a fájdalomnak. A virrasztás, siratás, halotti tor, gyászviselet nemcsak lehetővé, hanem elvárttá, szinte kötelezővé is tette, hogy az emberek elveszített szeretteiket meggyászolják. Napjaink kultúrája azonban a hallgatás falát emelte a halál és a gyász köré. A gyász nem közösségi kérdés immár: az ismerősök a "fogadd őszinte részvétemet" jellegű kényszeredett mondatok után igyekeznek elkerülni a halálesettel kapcsolatos beszélgetéseket. Hallgat a közösség - s hallgatnak a gyászolók is. Egy haláleset után a legtöbb ember ma már mihamarabb visszatér a munkájához, nem visel gyászruhát - igyekszik úgy élni tovább, mintha semmi sem történt volna.

Pedig valami történt, amit nem lehet többé elfelejteni... A közhelyek, amiket a gyászolók ilyenkor hallanak, üresen konganak: az élet számukra egyáltalán nem megy már tovább úgy, ahogyan eddig, s önmagában az idő sem old meg semmit, csak az, ha belül is történik valami...

Régebben "gyászévről" beszéltek, s ebben ősi bölcsesség rejlett: legalább egy év kell ahhoz, hogy a gyászoló megéljen minden évfordulót (karácsonyt, születésnapokat, házassági évfordulót) anélkül, akivel ezeket egykor együtt ünnepelték. Bár a gyász feldolgozásának időtartama egyénileg is változhat, általában legalább enyni időre van szükség a gyász feldolgozásához. Ez alatt pedig nagyon sok minden történik. A gyásznak lélektanilag több szakasza is van: a sokk, a kontrolláltság, a tudatosulás, az elfogadás és a feldolgozás.

SOKK

A halál bekövetkeztekor a legtöbben tagadással reagálnak: "Ez nem lehet igaz". Gyakran megerősítést kérnek másoktól is ("ugye, nem halt meg?"), jeleket keresnek arra, hogy szerettük még él ("mintha megmozdult volna", "de hiszen még lélegzik").

Amikor tudatosul a halál ténye, a legtöbb ember nem is "szomorúnak", hanem inkább érzelmileg bénultnak, üresnek érzi magát. Ezt az állapotot mások néha félreértik: "még csak nem is sírt, amikor megtudta, hogy meghalt az anyja". Valójában ilyenkor sokan sírni sem tudnak: semmilyen érzést sem tudnak kifejezni, csak ürességet, s egy tompa sajgást éreznek. Másokra az érzések sokasága tör, amelyek kavargóak, kontrollálhatatlanok. Vannak olyanok is, akik pánikba esnek: sikoltoznak, csapkodnak.

Ez az időszak néha csak percekig tart, de néha órákig - ritkán napokig. Megszűnésében elsősorban az játszik szerepet, hogy a halálesettel kapcsolatban a hozzátartozókra számos tennivaló vár. Amikor elkezdenek ezekkel foglalkozni, máris megkezdődik a következő időszak.

KONTROLLÁLTSÁG

A temetéssel kapcsolatos ügyintézések arra kényszerítik a gyászolót, hogy a hivatalos ügyekre figyeljen. Ez a feladat azonban nagy megpróbáltatást jelent. Ilyenkor sokan tehetetlennek érzik magukat, önbizalmuk csökkenését élik át. Ekkor szembesülnek először azzal, hogy mindezt egyedül kell megtenniük, elveszített szerettük immár nem segíthet, nem beszélhetnek vele - nélküle mintha énjük egy része is meghalt volna. A világ ködösnek, álomszerűnek tűnhet - a legtöbben automatikusan végzik a tennivalókat, de úgy érzik, mintha nem is velük történnének az események. Ebben az időszakban egyesek túlságosan passzívak, mások fokozott tevékenységgel próbálják elterelni figyelmüket érzéseikről. Gyakran ilyenkor tör először felszínre a haláleset miatt érzett düh, a vádaskodás, ingerlékenység, bizalmatlanság.

Ez az időszak általában a temetésig tart, de ha ennek időpontja (például urnás temetésnél) elhúzódik, már korábban is megjelenhetnek a következő szakaszra jellemző jegyek.

TUDATOSULÁS

Sokan gondolnak arra: "csak a temetésen legyünk túl, utána már könnyebb lesz minden". Valójában azonban a temetés utáni hetek a gyász legnehezebb időszakát jelentik. Míg az előző időszakban a hivatalos tennivalók lekötötték a figyelmet, a temetés után egyre fájóbban tudatosulnak az addig visszafojtottérzések. Ezek váratlanul, kontrollálhatatlannak tűnő módon és kavarogva bukkanhatnak fel. Gyorsan válthatják egymást a szomorúság, magány, tehetetlenség, megsemmisültség, kiüresedettség, félelem, szorongás, kilátástalanság, céltalanság érzései. Még a kellemes élmények is fájdalommal telivé válnak ("ő már nem láthatja ezt a szép napsütést"). Sokakban dühöt vált ki, hogy a világ továbbmegy (a fák rügyeznek, az emberek szórakoznak stb.) - miközben ő már nem lehet itt. A felerősödő harag azonban irányulhat például az egészségügyi dolgozókra ("miért nem mentették meg?"), Istenre ("miért engedi / teszi ezt velünk?"), vagy magára az elhunytra is ("miért hagyott itt bennünket?", "miért nem vigyázott jobban magára?" stb.). A harag önmagunk ellen fordítása a bűntudat, az önvádlás, amely az idő előrehaladtával eleinte egyre erősebbé válhat - irányulhat akár az elkövetett, akár a meg nem tett dolgokra.

Ezek részben a gondolkodás sajátos megváltozásának is a következményei. A gyász korai időszakában ún. regresszív állapot alakulhat ki - vagyis a gyászoló érzései, gondolatai, magatartása egy korábbi életszakaszának jegyeire hasonlítanak. Ez azt is jelentheti, hogy a gondolkodás egyes elemei néha gyermeki jellegűek lehetnek. A gyermekek például gyakran azt gondolják, hogy saját gondolataik, rossz kívánságaik idézik elő a halált - a gyásznak ebben az időszakában a felnőttek is tépelődhetnek ezen. Hasonlóképpen gyermeki elem a gondolkodásban a jelenségek leegyszerűsítése, például az a gondolat, hogy "az orvosa tehet mindenről" (miközben például egy daganatos betegség kialakulásához számos - genetikai, életmódbeli stb. - tényező összehatása vezet el; annak, hogy kezdeti panaszaik ellenére sokan csak késve fordulnak orvoshoz, vagy nem mennek el szűrővizsgálatokra, pszichológiai és szociokulturális okai vannak; a legkorszerűbb kezelés sem képes még megakadályozni egyes, előrehaladott stádiumú betegségek progresszióját stb.). Gyermeki elem továbbá a mágikus gondolkodás is: sok gyászoló többletjelentéssel ruház fel köznapi eseményeket (például ha a berepül a szobába egy pillangó, úgy gondolhatja, hogy valójában halott szerette tért vissza hozzá pillangó formájában).

Sokaknak úgy tűnik, hogy érzékelik is a halott jelenlétét - nem szimbolikus formában, hanem valóságosnak tűnő módon: hallani vagy látni vélik őt. Mintha az ő hangját hallanák, mintha a tömegben egy kis időre megpillantanák őt a többi ember között, mintha egy pillanatra megjelenne, mintha besüppedne az ágy ott, ahol ő szokott feküdni... Ezek a jelenségek egyeseket rémülettel töltenek el: úgy érzik, hogy meg fognak bolondulni. Erősítheti ezt az érzést az is, hogy - érzelmeikhez hasonlóan - gondolataik is kontrollálhatatlannak tűnnek: az emlékek váratlanul, tolakodóan, visszafojthatatlanul törnek elő a legváratlanabb helyzetekben. Nagyon fontos tudnunk, hogy mindezek a gyász gyakori, normális velejárói, egyáltalán nem az "őrület" jelei.

Ezek az események megváltoztatják a magatartást is. Szinte mindenki vágyódik arra, hogy valamilyen formában érezhesse: aki meghalt, az mégis jelen van még. Ebben az időszakban sokan változatlanul hagyják az elhunyt szobájának berendezését, a lakásban mindent úgy őriznek meg, ahogyan ő hagyta (mintha bármikor visszatérhetne), képzeletbeli párbeszédeket folytatnak vele, emlékekkel teli helyeket keresnek fel - sőt néhányan még magatartásukban, életstílusukban is átvesznek néhány elemet, ami az elhunytra volt jellemző. Sokan félnek ilyenkor attól, hogy elhalványul bennük szerettük képe: fényképeket, videofilmeket szeretnének nézni róluk - ezek azonban mély fájdalommal tölthetik el őket. Miközben keresik mindazokat az emlékeket, helyzeteket, élményeket, amelyek rá emlékeztetnek, egyúttal igyekeznek elkerülni sok mindent, ami a halálára emlékezteti őket: a részvétlátogatásokat, a haláláról szóló beszélgetéseket, vagy a további hivatalos ügyeket (fájdalmas és sokáig halogatott döntés lehet például bejelenteni a különböző hivataloknak, hogy többé ne küldjenek az ő nevére számlákat, leveleket). A legtöbben ebben az időszakban befelé fordulóvá válnak, igyekeznek elkerülni a társaságot, a koncentráció csökkenése miatt szórakozottá, figyelmetlenné válhatnak, tennivalóikat elhanyagolják vagy halogatják, nehezen tudnak döntéseket hozni - de aztán időnként gyorsan, átgondolatlanul döntenek, néha nagy jelentőségű dolgokban is. Mindehheztesti tünetek is társulhatnak. A halálesetre emlékeztető helyzetek, beszélgetések sokakban váltanak ki testi tüneteket, a torokszorítás, légszomj, fulladás, mellkasi szorítás, heves szívdobogás, gyomortáji szorító érzés, elerőtlenedés élményét, amelyekhez erős feszültség, lelki fájdalom érzése társul. Ezek a hirtelen fellépő tünetek ugyan általában megszűnnek egy órán belül, néhány egyéb tünet azonban heteken - hónapokon keresztül tarthat. Ilyen például az étvágytalanság, álmatlanság, szájszárazság, gyengeség, energiátlanság, szédülés, a libidó csökkenése, teltségérzet, hasmenés vagy székrekedés. Sokan felfedezni vélük magukon annak a betegségnek a jeleit is, melyben szerettük elhunyt - általában azonban ennek a hátterében csupán a szorongás áll.

A gyásznak ez a leghosszabb és legnehezebb időszaka, amely hónapokon keresztül tart. Tünetei kezdetben erősödnek, később kissé enyhülhetnek, majd újra visszatérnek. Ez a hullámzás a gyász egyik sajátossága. Főleg az évfordulók (például az elhunyt névnapja, születésnapja), vagy az ünnepek (különösen a karácsony) erősíthetik fel újra és újra a fájdalommal teli érzéseket. Sokakban mindez azt az érzést erősíti meg, hogy "ennek sohasem lesz vége" - valójában azonban a visszaesések az idő előrehaladtával ritkábbakká válnak és (egyre rövidülő időtartamú kivételektől eltekintve) erősségük is egyre inkább csökken.

ELFOGADÁS

Ez a szakasz nem különíthető el élesen az előzőtől, hiszen a veszteség tényének elfogadása a korábban leírt folyamatok során történik. Egy idő után azonban bizonyos tendenciák felerősödnek, előtérbe kerülnek - s ez az időszak már nem teljesen olyan, mint az előző. A váratlanul felbukkanó, kontrollálhatatlannak tűnő érzések és gondolatok helyét egyre inkább a tudatos emlékezés veszi át. A fájdalmas emlékek mellett egyre több már a szép emlék is. A gyásszal kapcsolatos tünetek erőssége már enyhébb, mint a kezdeti időszakban. A szép élményekbe már kevésbé vegyül fájdalom. A lakás berendezési tárgyait már nem kell változatlanul hagyni - sokan átrendezik, felújítják a lakásukat, elajándékoznak néhány emléktárgyat, ruhadarabot. Míg korábban a gyászoló úgy érezte, hogy ennek a fájdalomnak sohasem lesz vége, most már egyre inkább felerősödik benne az az érzés, hogy sikerül majd újraszerveznie az életét.

FELDOLGOZÁS

A gyász feldolgozása az élet újraszervezését jelenti. Szakemberek gyakran használják a "feldolgozott gyász" kifejezést. Ez a megfogalmazás azonban sok gyászolóban riadalmat kelt. Úgy érezhetik, hogy ez azt jelenti: el kell felejteniük szerettüket, el kell fojtaniuk magukban az emlékét. Természetesen erről nincs szó. A gyász valójában akkor tekinthető "feldolgozottnak", ha a gyászoló képessé válik arra, hogy életét folytatni tudja - immár együtt élve azzal a tudattal, hogy ezt szerettének hiányában kell megtennie. Ez számos jegy együtteséből tevődik össze. Míg a gyász korai szakaszában a gyászoló még úgy érezte, hogy az elhunyt valamilyen formában még itt van vele, ebben az időszakban már belső emlékképként gondol rá. (Ami nem zárja ki azt a hitet, hogy valahol, valamilyen formában a lelke továbbra is létezik - de ilyenkor a hozzátartozó már tudja, hogy ez nem fizikális szintű létezés.). Visszatér a világ iránti nyitottság is: felelevenedhetnek, megerősödhetnek régebbi kapcsolatok, s ebben az időszakban a legtöbben már nem zárkóznak el az új emberi kapcsolatoktól sem. Egy haláleset számos új feladatot ró a gyászolóra, olyanokat, amelyeket korábban nem, vagy nem csak neki kellett végeznie. Ezek az egyszerűbbektől (például számlák befizetése, a háztartás vezetése) a nehezekig terjedhetnek (ilyen például az önálló egzisztencia kialakítása, a gyermekek önálló felnevelése stb.). Míg a korai időszakban a gyászolók képtelennek érezhetik magukat arra, hogy mindezeket megtegyék, az adaptáció jeleként már képesé válnak arra, hogy ezeket a feladatokat ellássák. Miközben korábban tehetetlennek, szétesettnek, erőtlennek, céltalannak érezték magukat, ebben az időszakban már újra összeszedettek, céltudatosak lehetnek. Felerősödik a jövőre irányultság: míg a gyász kezdeti időszakában a gyászoló csak a múltra tudott gondolni, később csak a jelenben élt, ebben az időszakban már újra képes terveket szőni, s ezeket megvalósítani.

Szavazás